Az elhatározásom tiszteletre méltó, túl sok és túl kevés amit közölnék-megérintett a halandóság és nem magam részéről-olyan barátot fogok elveszteni akivel végigkísértük egymás életét-és már kevesen vannak akik úgy ismernek hogy nem kell magamról mondanom semmit-ez a kényelem hogy vannak 30,35 éve olyan emberek aki jobban tudják milyen vagyok, milyen zenét szeretek vissza üt-új ismeretség kapcsán is csak a abban a téveszmében leledztem,hogy természetes boldogságra született érzékenységem nem tisztelték-lazaságnak hitték és olyan számomra megalázó kapcsolatba keveredtem amibe még bele is ringattam magam,hogy fontos nekem-monománia
a részemről -amit visszahozhatatlannak hiszek,hogy rosszat tettem vele gyermekemnek és talán az ő érték ítélete is
ennek alapján van.
Jó pár éve félek,hogy a fáradság és rossz hangulat miatt nem fogja igazi énem ismerni gyermekem-közben 16 éve ennél fontosabb dolog nincs is számomra.A hétköznapok fájdalmai-félelmei miatt van,de szeretnék újra én lenni
nem félni a holnaptól,a jó dolgokra várni,mosolyogni-higgadtnak maradni.................vajon lehet még,vagy már szétzilálódtam és olyan vagyok csak amit a tükör mutat,belül is?